Robog tovább sport coaching rovatunk!
A sport coaching egy tág terület, szakág, melybe igen sok minden belefér. Alábbi írásában Bánóczi Péter egy sztereotípiával igyekszik leszámolni, saját tapasztalatán keresztül világítva rá arra, hogy ami sokszor tömegek számára tűnhet a "józan ész" hangjának, az egyáltalán nem józan és nem is ész.
"Kilenc éves korom óta sportolok. Judo-val kezdtem, majd jött a foci (elég jól ment), aztán a boksz, amiben szép sikereket értem el. Majd levezetésnek futás, shinkendo.
Ezekben az években több edzőt, sporttársat, ellenfelet volt alkalmam/szerencsém megismerni. Megannyi nehéz edzés, csúcsra járatott izmok, elfáradt agy, mentális kifáradás, néha feladott mérkőzés, és siker után is azt mondom ma, hogy a küzdősportból egy dolog biztosan hiányzik: Az agresszió. A másik elnyomása, megalázása iránti vágy. Az, hogy nemtelen, lovagiatlan, a harcos bátorságát semmibe vevő testi, tudásbeli fölénnyel, pökhendiséggel viselkedjenek egymással szemben, akik ezt a sportot választották.
A laikusnak, pedig evidens lenne, hogy aki küzdősportot művel, abba „kódolva van” az agresszív, szociopata viselkedés. Hiszen üti, rúgja a másikat. „Tiszta sor!” És nem. Ez biztosan hiányzik. Nem hallottam olyat, hogy amikor meg szólalt a síp, a gong, vagy bármi, ami a küzdelem végét jelzi, netán az edzés végét, akkor bárki még azon gondolkozott volna, hogy De, jó lenne bele rúgni még egyet utoljára. Vagy a fizikai, mentális erejét felhasználva, netán csoportosan bántalmazza a másikat. Legyen az férfi vagy nő.
Tisztelet jár ezért, hogy ez a sport több mint sport. Biztosan mondhatom, hogy életforma. Arra nevel, hogy tiszteljük a másik erejét, tudását, és gyengeségét is. Nekem soha nem mondta ezt el egy mesterem sem. Soha nem kellett figyelmeztetnem más sporttársamat, hogy ez vagy az nem illendő. Azért nem – valószínűleg – mert akik ebben a közösségben összegyűlnek, nem igénylik ezt. Nincs rá késztetésük, hogy a szabályok meg kerülésével érjenek el pillanatnyi fölényt egy védtelen emberrel szemben."
