Segíteni sérült embertársainknak, úgy gondolom, nem csupán munka, hanem hivatás is egyben. Novotny Bence kempo mesternek azonban talán még ennél is többet jelent velük foglalkozni: egyfajta küldetésnek tekinti a harcművészet oktatását a sérült felnőttek számára.
A “Fogd a kezem” Kempo Klub a Zen Bu Kan Kempo-n keresztül adja át a mozgás örömét a fogyatékkal élők számára Novotny Bence 2. danos mester vezetésével.
- Hogyan ismerkedtél meg a kempoval?
– Gimnazista koromban az osztálytársaim közül többen kempoztak, akkor keltette fel ez a sportág az érdeklődésemet, úgy döntöttem, hogy elmegyek egy kempo edzésre én is. Azonnal magával ragadott a kempo szellemisége. Nagyon érdekes volt az edzés is számomra, majd az évek múlásával rájöttem a komplexitására, az összetettségéből az életszerűségére. A mesterem Bajaczán Péter a mai napig, akinek nagyon sokat köszönhetek.
- Amikor először láttam egy pécsi versenyen a tanítványaidat, őszintén megdöbbentem. Mert azért mégiscsak kuriózum, hogy harcművészekként sorakozzanak fel fogyatékkal élők…Hogyan jött az ötlet, hogy a kempoban is kipróbálhassák magukat? És hogyan lettél te az, aki mindezt megtanítja számukra?
- Volt egy edzőtársam, aki szellemi sérült embereknek tartott edzéseket, ezt az ötletet dr. Harnos Imrétől vette, aki Down-kórosokat tanított, akkoriban a világon egyedülálló módon. Az első edzéseken melléjük álltam be, mint edzőtársuk, elkezdtem ismerkedni velük, hogyan zajlik a közös munka, így utána elfogadtak társedzőnek… aztán egyedül maradtam a csoporttal, ennek mintegy nyolc éve már. Rövid ideig volt segédedzőm, de ő is abbahagyta a kempot, így egyedül maradtam oktatóként.
- Mi az, ami mellettük tart?
- Ők. A szeretetük…Hiszem azt, hogy ez nekik jó. Az idősebbeknek inkább szinten tartásban segít a kempo, a romlást, leépülést lassítja, míg fiatalabb korban tényleg fejlődésüket szolgálja.
- Hogyan épül fel az edzés, a vizsgarendszer, verseny?
- Teljesen más az edzés: nincs harc, az agressziót teljesen kizárjuk, a technikákat levegőbe gyakorolják, ütőpárnára, zsákra. Más a vizsga a technikai számokban, a formagyakorlatokban, és nincs küzdelem.
Az egyik kedvenc versenyszám a „lábfej-vadászat”: ez egy reflex és érzékelést fejlesztő játék, aminek az a lényege, hogy érezze a másik testmozgását, ahhoz kell igazodnia neki is.
Nagyon fontos az, hogy a gyakorlatok során minden izmot átmozgatunk, így az idegpályákra nagyon jó hatással van, növeli a monotónia tűrőképességet, a térbeli orientációt, és a jobb-bal differenciálást, ami nagyon fontos. Mindemellett a kinesztetikus érzéket fejlesztheti a kempo. A csapatjátékokban is fontos, hogy érzékeld, hogy az ellenfél mögötted van, a harcművészetben különösen.
- Hányan vesznek részt az edzéseken?
- Két csoportom van jelenleg: Bólyban tízen, Pécsen öten járnak edzeni.
- Ez teszi ki az életedet?
– Igen, mondhatni, hogy az én életem a kempo. Néhány évvel ezelőtt döntöttem úgy, hogy ennek fogok élni, ehhez igazítok mindent. Ifjúságsegítő végzettségem van, néhány évig mozigépészként dolgoztam, majd adódott egy olyan lehetőség, amikor egy nevelőotthonba kerestek nevelőt, így otthagytam a mozit és elmentem oda. Aztán hamar rájöttem, hogy állami rendszerben nem lehet gyereket nevelni. Legalábbis én nem tudtam összeegyeztetni a saját ideológiámmal…A kempo rendszerén belül pedig igen. Amikor otthagytam az otthont, akkor jött az az érzés, hogy nekem csak a kempoval kell foglalkozni, mert tetszett maga a rendszer, valamint az utánpótlás, a gyereknevelés. Elhatároztam, hogy úgy fogok munkát keresni, ami mellett tudom ezer százalékkal az edzéseket csinálni, tehát nem ütközik a kempoval. Aztán persze hamar elkezdtek a csoportok alakulni, így csak a kempo maradt hivatásként. Azt próbálom elérni, hogy ez is maradjon életem fő mozgatórugója. Büszke vagyok arra, hogy a Zen Bu Kan Kempo berkein belül az én példámat követve indult egy újabb sérült oktatás, mégpedig Martonvásáron Kromberger Zsolt vezetésével, valamint Pécsett az egyik lakóotthonban tanítanak judot a sérült emberek számára.
- Mit gondolsz, hogyan hat rájuk mentálisan az, hogy ők is kempósok?
– Jó érzés látni, amikor kihúzzák magukat, büszkék, hogy ők harcosok. Fontos egyébként figyelni arra, hogy olyan feladatot kapjon, amit meg tud oldani. Azért persze dicséretet kap és ez a nagy öröm számukra, motiválja őket.
- A vizsgarendszer is más, gondolom.
– Igen, itt mindenkit saját magához mérünk. A vizsgán van erőnléti rész, ezt is magukhoz képest mérve természetesen. Van technikai rész, legkiemeltebb a formagyakorlat, ami egy olyan mozgásfolyamat, ami az emlékezést teszi próbára. Kisebb terheléssel, rövidebb ideig tart.
Fontos, hogy megmérettessék magukat. De nem csak a vizsgák, hanem a versenyek is mérföldkövek az életükben. Fontosnak tartom, hogy ők megismertethessék magukat, szerepelhessenek. Az „integrációnak” ez nagyon fontos része és néha az az érzésem, hogy az egészséges embereket kellene tanítani arra, hogy elfogadják őket.
- Milyen a fogadtatásuk?
– Egyre jobb, talán a közönség is várja már őket, és örülnek a sikereiknek. Tudod, amikor látod az örömöt az arcukon, amikor látod, mennyire tudnak örülni a sikereiknek, legyen ez bármi, edzés, verseny, övvizsga… mindenhol ott van az érzelmi gyógyítás élménye. Ők a világ töredékét ismerhetik meg, és nagyszerű érzés segíteni nekik felfedezni a harcművészet egyes szegmenseit.
Érzelmileg sokkal erőteljesebbek, igénylik a szeretetet, velük minden „teljes élmény”. Árad belőlük a szeretet, ami pénzzel nem mérhető, szavakba nem foglalható.
Szeretném, ha lenne több lehetőségük megtapasztalni az élet különböző részeit. Nagyon örülök, hogy a kempo erre lehetőséget biztosít.
készítette: Jurák Kata / Zen Bu Kan Kempo
